Fotó: Shutterstock

Ahányan vagyunk, szinte annyiféleképpen dolgozzuk fel szeretteink elvesztését. Azt, hogy a szeretett személy már nincs többé velünk, elment, elhagyott, elvesztett, cserbenhagyott, meghalt. Az emiatt érzett hiány, a veszteség feldolgozása, amit gyásznak, az erre fordított időt pedig, a gyász időszakának hívjuk. Az igazság az, hogy nem azt sajnáljuk, aki elment - ugyan miért is tennénk, hiszen ő jó helyre került, bármiben is hiszünk -, hanem azt, hogy már nem tud nekünk „adni”. Nem tud ránk mosolyogni, átölelni, nem szól hozzánk, nem árasztja felénk szeretetét. Legalábbis a mi kézzelfogható világunkban.

Szerintem, ha csendben maradunk, behunyjuk a szemünket, újra láthatjuk őket. Hallhatjuk a hangjukat, érezhetjük illatukat, és azt is, ahogyan szeretetükkel átölelnek. Először lehet, hogy csak egy pillanatra látjuk, hogy valami felfénylik behunyt szemeink előtt, valahol belül a lelkünkben. De, ha ezután is figyelünk, megtörténhet a csoda. Veled is! Akár beszélgethetsz is velük, tanácsot kérhetsz, vagy csak egy ölelést. Mindegy. Minden csak attól függ, hogy hajlandó vagy-e hinni benne. Elhiszed-e, hogy ő onnan, ahol van, képes „találkozni” veled itt. Szerintem igen.  

Jónás Tamás: Anyu, utoljára

Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom. 
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon. 
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen, 
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem. 
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét, 
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd. 
Féltem, hogy valami sutaságot mondok. 
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok? 
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem, 
mert valami rémületet láttam utána a szemében. 
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet, 
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek. 
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd. 
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét. 
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab. 
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad. 
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok. 
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok. 
Most már nem maga miatt mondom, de hát 
engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát. 
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám. 
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.

Nagy Gusztáv: Párbeszéd a halottaimmal...

Elcsoszogok a halottaimhoz 
Én élő halott s Ők halhatatlanok
Virágokat lehelnek elém 
S beszélnek hozzám
Az egyik: a véred voltam
A másik: én meg a lelked
A harmadik:én meg a tested
Ne gyere közénk 
megbontanád a rendet…
- Hoztam nektek, étel meg italt
- De hiszen tudod,hogy nincs testünk
- Akkor honnan tudod,hogy itt vagyok?
- A szemeiddel látom magunkat
- Hogy tudsz akkor beszélni?
- A lelkiismereted beszél, fiam…

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog...
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.