Az esti fél nyolcas híradó előtt, hallottam kifutni a levest. Fél homály volt a konyhán, nem is emlékszem mikor raktam oda főni a tyúkot. Furcsa habot okádott a fazék, és  kicsit el tűnődtem, ez rajtam gúnyolódik-e. Tizenegykor értél haza, a tyúk már a kukában fortyogott , beborítva egy halom zöldséggel. Nem kérdeztél semmit, sem az elmaradt terítéket, sem azt, hogy  éltük túl a napot Gergővel. A vaksötétben levetkőztél, kissé imbolyogva az ágyhoz közelítettél , ahol már érezni lehetett a kurvád rajtad tapadt testnedveit. Siralmas egy szertartás volt, de akkor úgy éreztem ez a miénk, hogy jogom van hemperegni ebben a groteksz temetési szertartásban, neked pedig kötelességed engem sajnálni, támogatni és tartozol annyival az elmúlt évekért, hogy…miért is.

Ebben az időben, mocskosul önsajnáltam magam, felaprózott a rák minden fajtája, talán a pokol ehhez képest Bali-n nyaralás, és a legnagyobb probléma a jég távol maradása a koktélból.

Minden reggel a fürdőben kezdtünk. Te kiokádtad az előző napot, én az életemet.

Annyira szép pillanatok ezek, a legmeghittebb szerelmi vallomásaink. Nézd, én tudtam, hogy valahogy nem erre szerződtél, persze benne volt a pakliban, hogy valamelyikünket elüti egy autó, lelövi egy rabló, vagy agyon csapja egy meteor, de az, hogy lassan , csiga- lassúsággal jön el a halál, azt egyikünk sem sejtette. Pedig jött, reggelt ötkor a pályaudvaron talált meg,hányaveti szeretőként mutatkozott be, és elkérte a címem, meg a telefonszámom. Azt mondta keresni fog hamarosan, én meg legyintettem. Óh! Hányan mondták már ezt ,ezen a padon ülve. Estére belázasodtam, aztán nem múlt el. Tudtad, hogy lázasan porlad el a világ? Körülöttünk biztos. Az első év fantasztikus volt, várakozásteljes. Hol a kemóra, hol meg egy pálinkára vágytunk, álszent gyógyulásom ünnepelve. Igen, ne nézz így, tudom. Ott volt a Mariska néni( őskövület) ő túlélte, igen, kétszer is. Én meg itt szottyadok negyedjére. A legutóbbit én már nem akartam, győzködtél, hogy itt a gyerek, ( a kis Gergő, micsoda szempár, tele élettel, vihánc fáni, imádom) keljek fel és hagyjam abba  a nyavalygást, mert a Mariska néni. Gondolatban,( már elküldtem ezt a nénit, a pokolba) szegény öntudatlan lett mumusommá, de az nap nem csak gondoltam, hanem a fejedhez is vágtam, hogy, hagyj csak meghalni. Fájsz, és fáj ez az öntudatlan marcangoló tudat, hogy még ebben sem vagyok elég jó neked. Itt asszisztálok a saját végemhez és te úgy vezényelsz, mint egy karmester, aki a halálnak komponál. Ne álljon szét a hajad, vegyél már fel egy rendes köntöst, húzd le azt a gyógyszert, gyere hagyd tekerjelek vizes lepedőbe. Mindenhova kívántalak, de nem gondoltam volna, hogy megléped. Tovább állsz ,és elfáradsz belém. Értettem az első hetekben, aztán meg reménykedtem, hogy múló szeszély, és rosszkedv. Akkor aztán lassan bekúszott egy érzés, belefúrta magát  a sejtjeimbe, mint a haldoklást okozó kórság, hogy elengedtél. Számodra én halott vagyok , egy feladat, amit itt-ott teljesíteni kell, aztán ha vége lesz, akkor megkönnyebbült sírással búcsúzol a síromnál. Édes, nagyfejű rózsákat hozol majd nekem, fogadod a részvét nyilvánításokat és hagyod, hogy gyengéden megpaskolják a kezed.  Gergőnek csodálatos történeteket mesélsz majd rólam, hogy tudja, az anyja a legnehezebb óráiban is egy hős volt, hamis képekkel eteted majd  a gyereket, kitartásról és embertársi- szeretetről. De elfelejted neki majd megemlíteni a szennyet, azt, hogy az anyja önző módon el akart menni, csak meghalni, és vissza se nézni, hogy az összes kórházi kezelés előtt, egy órát hisztériáztam a kocsiba, hogy ne kelljen bemenni. Te, pedig, te, mint jámbor birka tűrted az összes kirohanásomat. Álltad a pofonokat és nem csak képletesen, mert amikor  a láztól félrebeszéltem, akkor az igazságot hánytam eléd, hogy gyűlöllek, mert így szeretsz, mert ebben az önzőségben is, halkan levetkőzve jössz haza, mert már rég mást kívánsz, de az a fene nagy jó emberséged nem engedi, hogy itt hagyj egy haldoklót. Megalázol azzal aki vagy, azzal, hogy akkor is tartod magad az esküdhöz amikor már nem is emberrel, hanem egy halottal hálsz. Ide -oda raksz egy hullát, mert én az vagyok, öt éve már, a vonat állomás óta. Hiába minden kiáltásom, te asszisztálsz hozzá,a veszekedések el-elmaradtak. Mindent rám hagytál, még azt a ronda szobrot is ujjongva fogadtad,pedig tudom a hideg ráz tőle. Nem láttad, hogy a határokat feszegettem, hol bárddal, hol meg éles mondatokkal. A gyereket is megintetted, hogy szépen, óvatosan, és önmagad ünnepled. Mert te, aztán te kitartottál, akkor is amikor éltem, holott anélkül ítéltél halálra, hogy rám hányták a földet.